Passzivitás - A társadalom kórsága

Számtalan alkalommal fordul elő, hogy az ember megrázóbbnál megrázóbb történéseket olvas az internetes hírportálok, Facebook csoportok világában. Néhány napja egy egri késelésről, azután egy biciklis balesetről. És mi a közös ezekben, illetve a többi ismeretlen esetben? A passzivitás, amivel a helyszínen lévő emberek reagáltak mind arra, ami történt. 

Néhány nappal ez előtt, az "Egerben láttam, hallottam" nevezetű Facebookcsoportban bukkantam egy történetre, amely egy, a vasútállomáson történt fiatal srác megkéseléséről szólt. Az írója egy férfi, aki maga is ott volt, és próbált segíteni a srácon, szerencsére sikerrel. Mind a mellett, hogy leírta a történteket, soraiban másról is beszámolt. Felháborodásának adott hangot, mivel az állomáson lévő utasok, járókelők és dolgozók mérhetetlen közönnyel és nem törődömséggel fogadták az esetet, ami során egy fiatal ember késelés áldozata lett, és majd nem életét vesztette a helyszínen. Így is lett volna, ha a posztot író férfi nem segít rajta.

Ám elmondása szerint, ő rajta kívül mások még csak arra sem vették a fáradtságot, hogy ránézzenek a haldokló fiúra, nem, hogy még esetleg segítsenek is neki. Sőt, volt aki telefonjával kezdte fotózni, mi történik. Aztán biztosan lett belőle egy jó kis Facebook poszt. 

Köszönhetően a történetet megosztó férfi lélekjelenlétének és emberségének a megkéselt áldozat túlélte az esetet, illetve a késelőt is elfogta a rendőrség, amiről már beszámoltunk itt

Aztán rá egy napra, ugyan ebben a csoportban ismét megjelent egy írás, ami arről számol be, hogy egy fejsérülést szenvedő biciklis fiatalembernek, hogyan segített egy férfi, mert barátnője sokkos állapotba került, és tehetetlen volt. A hölgy sűrűn mond köszönetet az önzetlen segítőnek az írásban, illetve szeretné kideríteni ki is volt a hős, mert nevére sajnos nem emlékszik a zavarodottsága miatt. 

Bár egymástól teljesen független két eset, mindkettőben van valami közös. A mérhetetlen passzivitás, a közöny, amit az emberek tanusítottak. Nem egyszer látni olyat, hogy valaki segítségre szorulna az utcán, ám szinte kivétel nélkül mindenki elmegy mellettük, és még csak egy pillantásra sem méltatja őket. Beszélhetünk ittas állapotban lévő emberekről és hajléktalanokról, és takarózhatunk a példájukkal, ahogyan sokszor ebben az esetben teszik. Ám teljes bizonysággal elmondhatjuk, hogy a jelenlegi magyar társadalomban divatossá vált a "míg nem velem történik nem érdekel" filozófia. Emberek sokasága szorul segítségre és mégis vannak, akik elmennek inkább mellettük akár az utcán, akár máshol, mint sem, hogy akár csak meg kelljen kérdezni tőlük, miben tudnának segíteni nekik. Persze megszokott jelenség, hogy az utca emberét megszólítják idegenek, és pénzt, ételt kérnek tőlük. A rossz tapasztalatok azt mutatják, hogy a pénz soha sem oda kerül, mint amire elkérték. Ám ez nem lehet ok arra, hogy kollektívan ítélkezzünk, és mutassunk passzivitást a segítségre szorulókkal szemben. 

Az pedig megint más, amikor egy olyan helyzteről beszélünk, mint például a vasútállomási késelés. Amikor szemmel láthatólag valaki élete függ egy hajszálon, akkor mi, emberek, nem tehetjük meg, hogy arrébb sétálunk, és elfordítjuk a fejünket. Kötelességünk segíteni a bajbajutott és közvetlen veszélyben lévő embereken. A mentők, a rendőrség és esetenként a tűzoltók értesítése ún. állampolgári kötelességünk. Hiszen végig nézni egy másik ember magatehetetlenségét és ne adj Isten halálát, szörnyű bűn!

Ám napjainkban nem, hogy az emberek sokasága nem akar segíteni ilyen helyzetben, még hisztériát is kelt. A fotózás, kamerázás és a facebookra posztolgatás sok esetben tapintatlan és illetlen dolog, de ez nem szokta zavarni a bámészkodókat. Képek ezrei keringenek a neten egy-egy balesetről például, még mielőtt bárki értesülne róla a híradóból. Segítség nyújtási kötelezettségünk mellett azt is tudatosítani kell magunkban, hogy az ilyen helyzetekben mit szabad és mit nem. Ha az áldozatnak van is segítsége és mi csak úgy odatévedtünk esetleg, akkor sem tehetjük meg, hogy szenzációhajhászként lövünk egy képet a Snapchatre vagy a Facebookra. 

A magyar társadalom mai, legnagyobb betegsége pedig ez a passzivitás. Az egymás iránti érdektelenség. Az alig 10 millió határon innen, és az alig 5 millió határon túl élő magyar legnagyobb ellensége ez a széthúzás. Összetartás és egymás segítése helyett a nemtörődömség és az egymás iránti felelőtlenség lett divat. A segítés helyett a káröröm.

"Ha a szomszéd háza ég, ne hogy már az én vizemmel oltsuk!" 

Társadalmunk e betegsége csak terjed. Először önmagukban kell lépéseket tennünk azért, hogy ez a helyzet megváltozzon. Ha mi, magyarok, mi, emberek, tudunk örülni közösen, egymás karjaiban, mindenféle politikai és személyes ellentét ellenére a magyar foci sikereknek az EB-n, akkor igenis képesek vagyunk összefogni a hétköznapokban is. Segítsük egymást, keressük hol tudunk könnyíteni a másik életén, és társadalmunk jövője is bíztatóbbá válik!

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort: Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!